Száz Gyertya



- És soha senki nem volt még, aki túlélte volna a találkozást vele!
A férfi végigjártatta a tekintetét a körben ülőkön. Való igaz, hogy nem látott sokat az arcukból, az egyetlen gyertya, mely még világított a szobában meglehetősen kevés fényt adott… De ez is elég volt, hogy felfedezze a többieken az érzést, amit keresett.
Az ifjú lány kissé összébb húzódott, neveltetése ellenére testtartása elárulta félelmét.
A másik fiatalember arca nyugodt volt – bár a gyertya lobogó fényénél minduntalan különös árnyak ültek rá, – izmai megdermedtek a feszült figyelemtől.
Az öreg lehajtotta a fejét, ahogy mindig, amikor nem kívánta látni, hogyan követnek el az ifjak olyan hibákat, melyekről az ő korában már mindenki tudja, hogy kerülendő…
A kereskedő, aki muzan-e gyűjteményére volt a legbüszkébb, kéjes várakozással dőlt előre, még nyelvét is kidugta kissé örömében, ahogy a végső pillanatra várt.
Itt volt hát az ideje, hogy felemelje az utolsó gyertyát. Halvány mosollyal emelte az arca elé, és néhány pillanatig várt, hogy fokozza a feszültséget. Aztán elfújta…
Szíve hevesebben kezdett verni a teljes sötétségben, ahogy az elmúlt órák rémei egy pillanat alatt elméjébe tolultak. A funoyuurei-ek, a kubikajiri, a kiyohime, és minden megnevezett rém, melynek neve elhangzott, alakja felmerült a száz történet során, most a holtak hangján visszhangzotta fejétben egyre hangosabban – sötétség!
Nem!
 Ő nem félhet! Ő, Takao, a nagyra becsült szamuráj, apjának leendő örököse… nem félhet! Hisz nem félt soha! Nem félt a csatában, nem félt, ha becsületét kellett védeni, sőt, nem félt, amikor négy évesen először töltötte egyedül az éjszakát a temetetlen holtak közt… Miért félne éppen most?!
Mégis… keze önkéntelenül a kardját kereste, és mozdulatának jelentőségét csak akkor fogta fel, amikor a markolat a tenyerébe simult.
Odakint hatalmasat villámlott, az ítéletidő a tetőfokára hágott… Takaot elvakította a hirtelen fény, így csak akkor tudatosult benne, amit látott, mire ismét sötét lett. Néhány lépésre tőle egy női alak állt, kimonója és arca csurom vér, éppen rá nézett és megindult felé…
A lány iszonyúat sikított, a férfiak kiabálva felugrottak – legalábbis ezt vette ki a hangokból, miközben ő maga is talpra szökkent, és kivonta kardját… de semmit nem látott az ismét rájuk borult sötétben.
- Valaki gyújtson gyertyát… - mondta halkan egy remegő hang, talán a kereskedőé.
Takao várt… ismerte az ilyen erős, gyorsan lecsapó viharokat, ebben az évszakban rengeteg villámlás járt velük, így tudta, nemsokára esélyt kap a támadásra.
A lány halkan sírdogált, majd ismét hatalmasat sikoltott, néhány pillanattal később megérkezett a villám… A kísértetnő az ifjú teremtés nyakát szorította, és Takao haragos kiáltással lesújtott. Már nem látta, hová, de biztos volt magában, ha kellett egy pólyát levágott volna egy csecsemőről, anélkül, hogy megsérti a bőrét…
Maga sem tudta, mire számítson, hogy a penge átsuhan majd a kísérteten, mintha a levegőbe vágna, vagy  megakad, mint egy sziklában… az egyetlen, amire nem gondolt, hogy épp olyan érzés lesz, mintha emberi testbe mélyedne a penge…
Pedig ezt érezte… és nyomban forró vér fröccsent az arcába, a hörgő sírdogálás pedig azonnal véget ért. Takao megmerevedett.
Vijjogó, sikoltó nevetés hangzott fel, és az újabb villám fényénél ismét meglátta a jelenést. Gondolkodás nélkül sújtott le azonnal újra, egyetlen érzés hajtotta, megmenteni társait, és leszámolni a rémmel…
Néhány perc. Ennyi telt el, miután a sikolyt meghallották, lámpást gyújtottak, és a vendégek terméhez siettek. Amikor a tulajdonos odaért, bent már csend volt. A fusumán látszott a másik oldalról ráfröccsent vér.
- Uraim… minden rendben…?
A fogadós reszkető kézzel húzta el a panelt.
Takao, a rettenthetetlen szamuráj, a földesúr örököse, méltán emlegetett reménység most vérrel áztatottan kuporgott az egyik sarokban. Katanája a lába előtt hevert a földön, társai közül egyedül az öreg élt, mozdulatlanul ülve középen, lehunyt szemekkel. Halkan, szinte hallhatatlanul mormolt valami mantrát, arcát épp úgy vér fedte, mint minden mást a szobában.
- A kísértet… - suttogta Takao, rettegéssel a szemében, és az udvar felé nyitható papírfal felé mutatott. – A hercegnő kísértete… eljött, és bosszút állt… bosszút állt, amiért a túlvilággal játszadoztunk!


***


A HYAKU MONOGATARI KAIDANKAI egy különleges, japán játék.
Hogy miért szeretjük a horrort? A rémtörténeteket, a szellemeket? Miért imádunk megijedni, félni, rettegni?
Valamiért az embert mindig is vonzotta a rémisztő, a veszélyes, és kiismerhetetlen.

Sok száz évvel ezelőtt a szamurájok, azok, akiket már egészen kis kortól arra neveltek, hogy a halál az élet része, amitől nem félhetnek, és nem kerülhetik, azok a bátor hősök, akik százszoros túlerővel is szembe szálltak, ha kell... nos, ők épp úgy vágytak a borzongásra, a lélek titkainak, és az éj határainak feszegetésére.

A játék során száz gyertyát gyújtottak meg (egyes források szerint egy másik szobában), majd a körülülők kísértet-, és rémtörténetek mesélésébe kezdtek. Az elején nem mind volt feltétlen félelmetes, de mindben megjelent egy halálon túli, vagy természetfeletti lény, aki akaratát érvényesítette az élő halandók felett.
Minden történet után a mesélő eloltott egy gyertyát.
A következő történetnek már félelmetesebbnek kellett lennie - ebben biztosan nagy szerepe lehetett az egyre kevesebb fénynek is.
Száz gyertya, száz történet.

Hitték, hogy az utolsó után, amikor a legutolsó gyertyát is eloltják, megjelenik egy kísértet. Megidézi a mese...







Szöveg © Lir Morlan